A Vasi-Hegyhát lankái közt meghúzódó falu, Oszkó lélekszáma mindössze 700 fő. A térségi falvak közös jellemzője a szőlőművelés, abban viszont Oszkó mindenképp különbözik a többi környékbeli községtől, hogy történetével az elmúlt harminc évben gyakran szerepelt az országos sajtóban is. A különös érdeklődés kiváltója az 1985-ben megalakult Hegypásztor Kör Egyesület.

A műemlékvédelemmel foglalkozó Zágorhidi Czigány Csaba figyelt fel szülőfaluja határában, az oszkói szőlőhegyen megmentésre váró, düledező pincékre. Egy összetartó baráti kört létrehozva első helyezést értek el a Savaria Múzeum néprajzi pályázatán, amivel ez a téma bekerült a köztudatba, megadva a kezdő lökést a további értékmentésnek. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1985-ben létrejött a Hegypásztor Kör egyesület, amely összefogta a helyi lakosságot a még fellelhető pincék és a hozzájuk kötődő néphagyományok megmentése érdekében.

Az egyesület elnevezése igen találó. A hegypásztort valaha a szőlősgazdák fogadták meg. Az volt a dolga, hogy őrízze a szőlőhegyet, a pincéket, minden értéket, ami a hegyen van. Gyümölcs- és szőlőérés idején a hegyet éjjel-nappal bejárta a hegypásztor, felügyelt a tűzre, lopásra, verekedésre. Puskája is volt. A gyerekek ilyenkor nem járhattak a hegyen. A hegypásztor az észlelt eseteket a hegybírónak jelentette, aki itélkezett a vétkes fölött. Büntetése akár kalodába zárás is lehetett.

Az elkövetkezendő években sok izgalmas közösségi programot szerveztek: igazi civil rendezvényeket. Vásároltak egy pincét, amit közös erővel felújítottak, itt tudott a tagság összejönni, szerveződni. Pezsgő élet volt itt, sokan részt vettek a tábortüzes, szalonnázós, nótázós, táncolós összejöveteleken.
1988-tól elindították a nyári építőtáborokat, amelyen a helyi baráti kör mellett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai is részt vettek és olyan jól érezték magukat, hogy egy évtizedig minden nyáron visszalátogattak a szőlőhegyre, önkéntes munkában dolgozni. Ha kellett bontottak, paticsfalat fontak, sarat tapostak, tapasztottak. Szövődtek itt örök barátságok és még házasságok is.
A pincefelújítás a fiatalok számára a régi módszerek megismerésével járt. Szerencsére akkoriban még szép számban éltek a faluban tapasztalt, idősebb mesteremberek, akik értettek a pinceépítés körüli munkákhoz, a zsupkettőzéshez, a kosár- és söprűfonáshoz. A zsupfedélhez az alapanyagnak való hosszú szálú rozsot a helyi gazdákkal együttműködve vetették, vagy ha a vihar elfektette a gabonát, akkor a helyi téesz segítségét vették igénybe.

Az egyesület aratónapján a kézi aratás még ma is majdnem ugyanúgy zajlik, mint régen. Az aratóbrigádok szigorú rend szerint haladtak: elől a kaszások – szinte kizárólag férfiak – vágják a rendet egymástól kissé lemaradva, közülük az elsőkaszás diktálja a tempót. Minden kaszás után egy marokszedő lány vagy asszony halad, aki a sarlójával gyűjti össze a kévékhez szükséges mennyiségű szálas gabonát. Utánuk a kévekötők következnek és az előre elkészített, nedvesen tartott szalmakötéllel egy kötőfa segítségével szorosra kötik a kévéket. A rozskévéket keresztekbe rakják, a keresztek alkotják a kepét. A learatott gabona egy ideig a mezőn szárad, ezután következhet a cséplés, amit szintén kézi erővel, cséphadaró segítségével végeznek. A szemektől megszabadított rozsszalmát kettőzéssel zsuppá kötötték, mely aztán felkerült a présház tetejére. A közösségi aratás hagyománnyá vált, ma is megtörténik minden nyáron. Az aratásban egyre nagyobb arányba vonódtak be a fiatalok, így spontán módon történt a tudás átadása. Ha valaki gyerekként tanul meg kévét kötni, azt már soha sem fogja elfelejteni!

Következő cikkünkben bemutatjuk a Hegypásztor kör rendszerváltás utáni történetét, a drámai tűzeseteket és az azt követő talpraállás, újrakezdés időszakát, amely együtt járt egy generációváltással és új tevékenységek elindításával is.

E cikk forrása a Hegypásztor Kör “Az oszkói hegypásztor kör első 30 éve” c. kiadványa volt.

Print Friendly, PDF & Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.