216 válasz a közösségi lakhatás lehetőségeiről és korlátairól
A közös tulajdonról szóló beszélgetés egy ebéddel kezdődött 2024-ben, a svédországi Angsbäcka ökofaluban, a GEN – Global Ecovillage Network – nemzetközi találkozóján.
Ott találkoztam először Vincenttel és a Les Pas-Sages módszerrel. Együtt ebédeltünk, majd néhány nappal később a találkozón bemutatták a modellt. Akkor még elsősorban egy érdekes, Franciaországban működő közösségi tulajdoni és lakhatási kísérletként tekintettem rá. Később azonban egyre világosabbá vált, hogy a Les Pas-Sages nem egyszerűen egy alternatív tulajdoni forma. Inkább egy olyan komplex rendszer, amely arra keresi a választ, hogyan lehet a közösségi életet, a tulajdont, a pénzügyeket és a döntéshozatalt úgy összekapcsolni, hogy közben az egyéni és a közösségi érdekek se kerüljenek szükségszerűen szembe egymással.
A 2024-es találkozó után ezért egyre többet kezdtünk gondolkodni azon, hogyan lehetne a Les Pas-Sages szemléletét Magyarországon is megismertetni, és vajon lenne-e erre valódi érdeklődés. Innen jött a kérdőív ötlete is. Mielőtt azonban egy ilyen együttműködésbe belevágunk, szerettük volna jobban érteni, hogyan gondolkodnak az emberek a közösségi tulajdonról, a közösségi lakhatásról, a biztonságról és arról, hogy mitől tud egy közösség hosszú távon működni.
A 2024-es svédországi Les Pas-Sages-előadás: https://www.youtube.com/watch?v=SKETRMmTlSs
Mi az a Les Pas-Sages?
A Les Pas-Sages, röviden LPS, egy francia eredetű megközelítés a nem spekulatív közvagyon és a kollektív tulajdon megteremtésére. Nem a kapitalista rendszer felszámolásából indul ki, hanem abból, hogy annak meglévő eszközeit és energiáit hogyan lehet erőszakmentesen az együttműködés szolgálatába állítani, olyan „oázisokat” létrehozva, amelyekben a föld és az otthon nem befektetési eszközként, hanem hosszú távú közös erőforrásként működik.
A modell négy egymással összefüggő területre épít. A jogi struktúra választja el a közösség külső jogi környezetét a belső működéstől: a Statútum és a Belső Szabályzat olyan kereteket adnak, amelyek a mindennapi működést, a döntéshozatalt és a konfliktuskezelést is rendezik. Ezek tulajdonképpen „megállapodások a nemegyetértés esetére”: előre próbálják tisztázni azt is, mi történik akkor, amikor már nem értünk egyet.
A pénzügyi struktúra a befektetett tőke visszaszerezhetőségét és a használat költségeit rendezi. A használati jog révén a lakók a privát tereiket használhatják anélkül, hogy azok egyéni ingatlantulajdonná válnának; a hozzájárulás a tényleges fenntartási költségekhez kapcsolódik. A részvényesi folyószámla-megállapodások pedig a közösségbe bevitt, visszaszerezhető tőkét és a megtakarításokat kezelik.
A harmadik pillér a kormányzás: a kollektív intelligenciára és szociokratikus struktúrákra épülő döntéshozatal. A negyedik a kapcsolati szint, amely a bizalom építésével, a kapcsolatokkal és az együttműködés feltételeivel foglalkozik. A Les Pas-Sages szemléletében ezek nem különálló területek. Egy tulajdoni forma csak akkor lehet valóban közösségi, ha a mögötte álló jogi, pénzügyi, döntéshozatali és kapcsolati rendszer is működőképes.
A modell nyolc alapértéket próbál strukturálisan beépíteni a közösségi működésbe: az ember elsőbbségét a pénzzel szemben, a spekuláció kizárását, a befektetett tőke visszaszerezhetőségét, az egyéni és közösségi szükségletek egyensúlyát, a kollektív tulajdonlást, a kollektív intelligenciát, a közösség szerepét az új tagok kiválasztásában, valamint a generációkon átívelő gondolkodást. Ez utóbbi a pénzügyi tervezésben is megjelenik: a rendszer akár 100–150 éves időtávban gondolkodik az épületek és a közösség fenntarthatóságáról.
A háttérben három szervezeti egység – az Association, a Freak Foundation és a Cooperative of Cooperatives, vagyis a CMA – biztosítja a módszertani támogatást, a finanszírozási lehetőségeket és a csatlakozó projektek közötti szolidáris együttműködést.
Egy francia kísérletből európai hálózat
A Les Pas-Sages ma már nem egyetlen franciaországi kezdeményezés. A hálózatban jelenleg mintegy 60 aktív projekt működik Európa-szerte; eredetileg körülbelül 80 kezdeményezés indult el, ezek közül 60 jutott el odáig, hogy földet vásároljon és letelepedjen. 35 projekt a CMA tagja, és 2024 óta pénzügyi kölcsönös függőségben és szolidaritásban működnek együtt.
A projektek többsége Franciaországban található, de az LPS-szel kapcsolatos munka már Portugáliában, Spanyolországban – Katalóniában –, Írországban, Svédországban és Brazíliában is megjelent. Németországban és Olaszországban pedig megkezdődött a módszer és a jogi keretrendszer adaptációja.
A történet több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2012-ben kezdődött az Echorabi nevű francia ökológiai építkezési projektben. Mika, a Les Pas-Sages egyik fő kezdeményezője, eredetileg passzív iskolák építésén dolgozott a projekten, amikor szembesült azzal, hogy a közösség nem talál elegendő forrást a megvalósításhoz. Hatásbefektetők bevonását javasolta, és a közösség értékeit fokozatosan összehangolták a jogi és pénzügyi struktúrával. A modell működőképesnek bizonyult: 1,5 millió eurót sikerült összegyűjteni, az építkezés pedig 2014-ben elindult.
Az Echorabi sikere után újabb közösségek keresték meg Mikát, először még egyenként, személyes coaching keretében. 2020-ban ebből született meg a Les Pas-Sages szervezett formája és a learning journey, vagyis egy strukturált tanulási útvonal, amely lehetővé tette, hogy az új projektek ne nulláról kezdjenek mindent megtanulni, hanem az addigi kezdeményezések tapasztalataira építsenek.
A nemzetközi terjeszkedés a következő években gyorsult fel: 2022-ben létrejött a Freak Foundation, 2023-ban a GEN egyik konferenciáján tartott workshop után a modell kilépett a francia nyelvterületről, 2024-ben pedig megalakult a CMA. Így egy konkrét közösség finanszírozási problémájára adott válaszból fokozatosan egy nemzetközi, egymást támogató projekthálózat és egy átadható módszertan alakult ki.
A kérdőív elkészítésének közvetlenebb apropóját végül egy Erasmus+ pályázat adta. A Les Pas-Sages-szel, a német Löwenherzzel és a magyar PatternWise-zal közösen egy 12 hónapos, kisléptékű Erasmus+ felnőtt tanulási projektet terveztünk, amelynek célja egy, a közép- és kelet-európai régióra adaptálható tanulási keretrendszer kidolgozása a közösség által kezdeményezett, nem spekulatív és regeneratív vidéki lakhatási projektekhez. A projekt abból a felismerésből indul ki, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek nemcsak pénzre vagy megfelelő ingatlanra van szükségük, hanem olyan tudásra is, amely segít eligazodni a jogi, pénzügyi, szervezeti, közösségi és ökológiai kérdésekben.
A projektben a nem spekulatív lakhatást, a regeneratív tervezést és a közösségi működést kapcsoljuk össze, különös figyelemmel a közép- és kelet-európai régió sajátos történelmi tapasztalataira és a kollektív tulajdonformákkal szembeni bizalmatlanságra. A négy partner eltérő szakmai tapasztalatot hoz a közös munkába: a MEGY Egyesület koordinálja a projektet és a tanulási folyamat integrációját, a Les Passages a nem spekulatív jogi és pénzügyi modellek módszertani hátterét biztosítja, a német Löwenherz egy működő vidéki közösség gyakorlati tapasztalatait hozza, a PatternWise pedig a regeneratív és mainframe tervezés szakmai tudását adja hozzá. Nem kész ingatlan- vagy beruházási terveket akarunk létrehozni, hanem olyan tanulási és facilitációs keretet, amely később különböző közösségek számára is használható lehet.
A kérdőív ezért fontos első lépés volt: szerettük volna jobban megérteni, milyen kérdések, félelmek és tudásigények jelennek meg Magyarországon azok körében, akiket ez az életforma már most érdekel. A pályázat időközben nyert, így a közös munka ősszel el is indul a négy partnerrel. A következő hónapokban a felmérés eredményei mellett a négy szervezet eltérő tapasztalataira is támaszkodunk majd, hogy egy olyan tanulási folyamatot dolgozzunk ki, amely a régióban is használható.
Közben személyesen is kipróbáltuk
2026 augusztusának elején részt vettünk egy ötnapos, intenzív Les Pas-Sages tréningen az Argoumbat nevű francia ökofalu-központban. Harmincan dolgoztunk együtt a modell jogi, pénzügyi, közösségi és kapcsolati dimenzióival, elméleti és gyakorlati gyakorlatokon keresztül. Fiktív ökofalvakat terveztünk és pénzügyi szimulációkat futtattunk, miközben a közösségi döntéshozatalt, a konfliktusok kezelését és a pénzhez való személyes viszonyunkat is vizsgáltuk.
A tréningről és az ott szerzett tapasztalatokról külön cikkben fogunk részletesebben beszámolni. Itt azért fontos megemlíteni, mert megerősítette azt a benyomást, amely a kérdőív elkészítésének egyik kiindulópontja is volt: a közösségi tulajdon nem választható le a jogi, pénzügyi, döntéshozatali és emberi kapcsolati kérdésekről.
Innen indultunk neki annak a kérdésnek, amelyre a kérdőív 216 válasza próbál választ adni: vajon Magyarországon mennyire lenne erre nyitottság?
Kik válaszoltak, és mit nem állítunk?
Mielőtt a számokba merülnénk, érdemes tisztázni a kereteket.
216-an töltötték ki a kérdőívet 2026. február 20. és április 1. között. A minta nem reprezentatív a magyar lakosságra, és nem is akar az lenni. Önkitöltős, önszelekciós felmérés, amelyet jórészt olyan emberek töltöttek ki, akik valamilyen módon már kapcsolódnak a permakultúra, az ökofalvak vagy a közösségi szerveződés világához.
Ez nem feltétlenül gyengeség. A felmérés célja nem az volt, hogy megmutassa, mit gondol Magyarország egésze, hanem hogy képet adjon arról a közegről, amelyből közösségi lakhatási kezdeményezések elindulhatnak. Egy ilyen program tervezésekor ugyanis nem az országos átlag a legfontosabb, hanem azoknak az embereknek a gondolkodása, akik számára egyáltalán szóba jöhet ez az életforma.
És ez a réteg valóban mozgásban van. A válaszadók 43,5 százaléka igennel felelt arra, hogy tervez-e vidékre költözni öt éven belül, további 19,9 százalék pedig azt mondta: talán. 23,6 százalékuk már ott él. Összesen tehát a minta 87 százaléka vagy már megtette ezt a lépést, vagy komolyan foglalkozik vele.
Közben a többség, 39,4 százalék, jelenleg nagyvárosban lakik, és közel fele, 48,1 százalék tehermentes saját tulajdonban él.
Ez fontos részlet. Nem elsősorban olyan emberekről beszélünk, akiknek nincs más választásuk, hanem olyanokról, akiknek van hova hazamenniük, és mégis másfajta lakhatáson gondolkodnak.
A nyitottság már nem csak elméleti
A központi kérdésre, hogy elképzelhetőnek tartaná-e a közösségi tulajdonú lakhatást, a válaszadók 37,5 százaléka mondott határozott igent, további 27,3 százalék pedig inkább igent. Összesen tehát 64,8 százalék nyitott erre a lehetőségre. Bizonytalan 13,4 százalék, és 21,8 százalék zárkózik el tőle.
Ez még lehetne pusztán vélemény. A következő adat azonban már sokkal többet mond. Arra a kérdésre, hogy részt venne-e egy egynapos tanulási programban a témáról, 59,7 százalék igennel felelt: 13,4 százalék biztosan, 46,3 százalék pedig valószínűleg. A kérdőív végén, ahol opcionálisan meg lehetett adni egy e-mail címet a program hírére, 152-en, a válaszadók 70,4 százaléka, meg is adták az elérhetőségüket.
Itt már többről van szó egyszerű szimpátiánál. 152 ember annyira érdekesnek találta a témát, hogy vállalta: később is kereshessük.
Az igazi rejtély: miért lépnének be, ha nem hiszik el?
Itt jön a felmérés egyik legérdekesebb belső feszültsége.
Megkérdeztük, mennyire értenek egyet azzal, hogy a lakhatásnak aktívan támogatnia kellene a táj regenerációját. 74,1 százalék egyetértett. Azzal, hogy a vidéki élet felelősséget jelent a táj iránt, 74,5 százalék értett egyet. Ezek a felmérés legmagasabb támogatottságú állításai, átlagpontszámuk 4,2 fölött van az ötfokú skálán.
Aztán megkérdeztük, egyetértenek-e azzal, hogy a közösségi tulajdon hosszú távon stabilabb lehet, mint az egyéni.
Mindössze 22,7 százalék mondott igent.
Több mint ötven százalékpontnyi különbség. És ez még nem is a legélesebb formája. Ha csak azokat nézzük, akik nyitottak a modellre – azt a 140 embert, akik igennel vagy inkább igennel válaszoltak –, közülük is csak 30 százalék gondolja úgy, hogy a közösségi tulajdon stabilabb lehet.
Álljunk meg ennél egy pillanatra, mert ez teljesen átrendezi azt, amit a célközegről gondolunk.
Ezek az emberek nem azért lépnének be egy közösségi tulajdonú lakhatási modellbe, mert biztonságosabbnak tartják. Hanem annak ellenére, hogy még nem tartják annak. A nyitottságuk elsősorban értékekhez kapcsolódik, nem a biztonságérzethez. Vállalnának egy olyan konstrukciót, amelyről maguk sem hiszik, hogy stabilabb, mert fontos számukra az, amit a modell képvisel.
Ez egyszerre reménykeltő és riasztó. Reménykeltő, mert azt mutatja, hogy az értékalapú motiváció önmagában is erős lehet. Riasztó, mert ez a nyitottság törékeny. Egy rosszul működő közösség vagy egy komoly kudarc híre könnyen megingathatja.
A legfontosabb kérdés ezért nem az, hogyan lehet még több embert meggyőzni. Hanem az, hogyan lehet megmutatni, hogy ez valóban működhet.
Két ember akar teljes kontrollt
Ha a magyar tulajdonszemléletről beszélünk, hajlamosak vagyunk egy karikatúrát felrajzolni: a magyar ember a saját házára és kerítésére esküszik, és minden mást gyanakvással néz.
A felmérésünk ezt nem igazolja.
Feltettük a kérdést: ha vidékre költözne, mi lenne fontosabb, a teljes tulajdoni kontroll vagy az ökológiai szemléletű közösségi működés? A válaszlehetőségek között ott volt az egyensúly is.
A teljes tulajdoni kontrollt két ember választotta. Kettő a 216-ból. Nulla egész kilenc százalék.
65,3 százalék az egyensúlyt választotta, 31 százalék pedig kifejezetten az ökológiai közösségi működést. Együtt 96,3 százalék.
Ez összhangban van a Likert-skálás állításokkal is. Azzal, hogy „a fenntarthatóság fontos, de a tulajdonbiztonság fontosabb”, mindössze 18,1 százalék ért egyet, miközben 49,5 százalék elutasítja. Ugyanakkor azzal, hogy a saját ingatlan tulajdonlása alapvető biztonságot jelent, 59,7 százalék egyetért.
Nincs ebben valódi ellentmondás. Az emberek nem feltétlenül a tulajdont mint elvet védik, hanem azt a kiszámíthatóságot és biztonságot, amit a tulajdon számukra jelent.
Az egyik válaszadó ezt kristálytisztán fogalmazta meg:
„Olyan közösségi szerveződés, ahol a közösségi élet, a közös területekért való felelősségvállalás valós, de a saját tulajdon, saját felelősségrész, saját kontroll, intim szféra is biztosított.”
Egy másik így:
„Egy nagy, közös területen sok kicsi saját ház.”
A hibrid konstrukció – saját lakóegység közös tulajdonú földdel és infrastruktúrával – ebben a mintában nem egyszerű kompromisszum. Inkább olyan megoldás, amely egyszerre képes megszólítani az egyéni biztonság és a közösségi működés iránti igényt.
Amitől félünk, az nem elsősorban a jogszabály
A félelmek listáján az élen két tétel áll, és mindkettő ugyanarra mutat.
Konfliktusok: 55,1 százalék. Döntéshozási nehézségek: 50,9 százalék.
Csak utánuk jön a kilépés esetén elveszíthető pénz, a jogi bizonytalanság és a pénzügyi bizonytalanság.
Az előnyök oldalán ugyanez a kép rajzolódik ki. A vezető válaszok a környezettudatosabb működés és az erősebb közösség, míg a megfizethetőség csak a negyedik helyen szerepel.
A közösségi lakhatás tehát a válaszadók fejében nem elsősorban ingatlanügy. Nem egyszerű költségoptimalizálás, és nem pusztán egy alternatív tulajdoni forma. Sokkal inkább az együttélésről szól: arról, hogy képesek vagyunk-e közösen dönteni, felelősséget vállalni és kezelni azokat a konfliktusokat, amelyek elkerülhetetlenül megjelennek, amikor különböző emberek hosszú távon együtt élnek.
Van itt egy adat, ami ezt még élesebbé teszi. Összehasonlítottuk a nyitottak és az elutasítók félelmeit. Azt vártuk, hogy a konfliktusfélelem élesen elválasztja majd őket. Nem így lett. A nyitottak 55 százaléka fél a konfliktustól, az elutasítók 51,1 százaléka. Gyakorlatilag ugyanannyian.
Ami viszont különbséget mutat, az a kontroll elvesztésétől való félelem: az elutasítóknál 36,2 százalék, a nyitottaknál 12,9 százalék. Az is fontos különbség, hogy a nyitottak 82,1 százaléka az erősebb közösséget előnyként említi, míg az elutasítóknál ez csak 44,7 százalék.
Vagyis nem az különbözteti meg a két csoportot, hogy ki fél és ki nem. Inkább az, hogy mit nyerhet az ember a közösséggel, és mennyire érzi közben veszélyben a saját önállóságát.
Az egyik válaszadó ezt így fogalmazta meg:
„Nem azt érzem, hogy a tudás hiányozna, hanem megtalálni azokat az embereket akikkel ezt meg lehet valósítani. Szerintem olyan gyakorlati tudás hiányzik az emberekből, hogy hogyan kell egymással beszélni, hogyan kell határt szabni, abból hogyan ne sértődjön meg a másik.”
Ez a mondat talán pontosabban kijelöli a közösségi lakhatás egyik legfontosabb feladatát, mint bármilyen elméleti modell: meg kell tanulnunk együtt élni.
Amikor a válaszadók visszabeszélnek a kérdőívnek
Megkérdeztük, hány fős közösség működhet fenntarthatóan. Felkínáltunk kategóriákat 3–5 főtől 40 fő fölöttig.
A válaszadók 43,1 százaléka, 93 ember azonban egyiket sem választotta. Azt jelölték meg, hogy a méret nem számít, inkább a működés minősége a fontos.
Ez nem feltétlenül kitérés. A szöveges válaszokból inkább az látszik, hogy sokan a közösség minőségét fontosabbnak tartják a puszta létszámnál.
„Mert szerintem nem a darab számít hanem a minőség. Mindenkinek lehet helyet találni, a kérdés inkább az egyénen múlik, ő mennyire akar a közösség részévé válni.”
Aki mégis számot mondott, annál a 11–20 fő volt a leggyakoribb válasz. Az indoklásokban pedig újra és újra visszatért ugyanaz a gondolat: egy közösség addig kezelhető, amíg még van lehetőség személyesen ismerni egymást, és amíg a döntések nem válnak túlságosan nehézkessé.
„Azt látom, hogy ilyen létszámmal a döntési mechanizmusok még jól működnek, nincs egymásra olyan mértékű nyomásgyakorolás.”
„Ennél nagyobb létszámnál már könnyebb a klikkesedés.”
A kutatásban az életkor és a választott közösségi méret között statisztikailag kimutatható kapcsolat is megjelent: a fiatalabb válaszadók inkább kisebb, a 6–10 fős közösségeket tartották működőképesnek, az idősebbek pedig gyakrabban választották a 11–20 vagy 21–40 fős léptéket. Ez azonban már inkább egy érdekes mellékszál, mint a kutatás központi tanulsága.
Nincs egyetlen tipikus közösségi lakó
Amikor egy programot tervezünk, könnyű abba a hibába esni, hogy megpróbáljuk meghatározni a „tipikus” résztvevőt. Fiatal vagy idősebb? Városi vagy vidéki? Albérlő vagy tulajdonos?
A felmérés alapján azonban a nyitottság egyik háttérváltozóval sem mutatott szignifikáns kapcsolatot. Nem az életkor, nem a lakókörnyezet és nem a jelenlegi lakhatási helyzet magyarázza, hogy valaki nyitott-e a közösségi tulajdonú lakhatásra.
Sokkal inkább az számít, hogyan viszonyul a tulajdonhoz, a biztonsághoz és a közösséghez.
Érdekes módon az ökológiai attitűd sem különbözteti meg a nyitottakat az elutasítóktól. A táj regenerációjának fontossága gyakorlatilag minden csoportban hasonlóan magas. Ez nem azért van, mert az ökológia nem számít, hanem éppen ellenkezőleg: annyira sokan egyetértenek vele, hogy nem választja szét a csoportokat.
Még azok között is, akik elutasítják a közösségi tulajdonú lakhatást, 74,5 százalék egyetért azzal, hogy a lakhatásnak támogatnia kell a táj regenerációját.
Ez fontos kommunikációs tanulság. Az ökológiai és regeneratív szemlélet közös nevező lehet. A nehezebb kérdés a tulajdonforma.
Amit nem kérünk, mégis arra van szükségünk
A kérdőív végén megkérdeztük, milyen tanulási program érdekelné a válaszadókat. Három témát kínáltunk fel:
| Tanulási téma | „Igen” |
|---|---|
| Regeneratív tervezés alapjai | 77,8% |
| Közösségi döntéshozatal működése | 72,2% |
| Közösségi tulajdon jogi-pénzügyi modelljei | 61,1% |
A jogi-pénzügyi téma kapta a legkevesebb egyértelmű igen választ. Ha azonban összevetjük ezt a többi adattal, érdekes kép rajzolódik ki. A közösségi tulajdon stabilitásába vetett hit mindössze 22,7 százalékos, a jogi és pénzügyi bizonytalanság pedig a leggyakoribb félelmek között szerepel. Amikor pedig nyitott kérdésben arra válaszoltak, mi növelné a bizalmukat, a jogi keretek, a szerződés és a világos szabályozás kerültek az első helyre.
Vagyis a jogi-pénzügyi tudás nem feltétlenül vonzó témaként jelenik meg, mégis nagy szükség van rá.
Az egyik válaszadó ezt szinte tökéletesen megfogalmazta:
„Az amiről azt sem tudom, hogy hiányzik.”
Egy másik így:
„Az ember nem mindig tudja hogy mit nem tud. Ha tudnám, meg tudnám találni a hiányzó tudást.”
Ezért talán nem is az a legjobb út, ha a jogi és pénzügyi kérdéseket külön, száraz tananyagként próbáljuk átadni. Sokkal közelebb kerülhetnek az emberekhez, ha konkrét közösségek példáin keresztül mutatjuk meg, hogyan működik egy tulajdoni forma, hogyan lehet belépni és kilépni, mi történik egy tag kiválásakor, és hogyan kapcsolódik mindez a közösség mindennapi működéséhez.
Három dolog építi a bizalmat
Amikor arra kérdeztük a válaszadókat, mi növelné a bizalmukat egy közösségi tulajdonú lakhatási modell iránt, három téma emelkedett ki.
| Mi növelné a bizalmat? | Arány |
| Jogi keretek, szerződés, világos szabályozás | 25,8% |
| Előzetes ismeretség, próbaidő | 21,2% |
| Működő példák, referenciák | 21,2% |
A három válasz három különböző fajta biztonságot jelent.
Az első a jogi és pénzügyi biztonság: tudjam, mire vállalkozom, mi történik a pénzemmel, és legyen világos, hogyan lehet kilépni.
A második a kapcsolati biztonság: tudjam, kikkel fogok együtt élni, legyen időnk megismerni egymást, és ne egy kész élethelyzetbe kelljen vakon beköltözni.
A harmadik pedig a tapasztalat biztonsága: lássam, hogy valahol már működik.
Az egyik válaszadó így fogalmazott:
„Szuper közösségi facilitátor, akit mélyebben előre meg lehet ismerni. Beköltözési próbaidő esetleg.”
Egy másik pedig:
„Ha végre példája lenne az optimális működésnek, az általam vágyott szempontok szerint.”
Ezek a válaszok azért fontosak, mert megmutatják: nem feltétlenül több lelkesedésre van szükség. Inkább több bizonyítékra.
És erre különösen nagy szükség van annak fényében, hogy a válaszadók 72,2 százaléka korábban még nem hallott nem spekulatív közösségi lakhatási modellekről.
Ötvenegy ember
Végül van egy szám, amely már nemcsak kutatási eredmény, hanem konkrét lehetőség.
51 olyan válaszadó volt, aki nyitott a közösségi tulajdonú lakhatásra, biztosan vagy valószínűleg részt venne egy egynapos tanulási programban, és az e-mail címét is megadta.
Ötvenegy ember nem egy országos mozgalom. De egy közösségi kezdeményezés első lépéséhez nagyon is elég lehet.
És van egy másik, kisebb, de talán még érdekesebb csoport: 15 ember elutasítja a közösségi tulajdonú lakhatás gondolatát, mégis részt venne egy ilyen képzésen.
Ők talán a legérdekesebb résztvevők. Nem azért jönnének, mert már hisznek a modellben, hanem azért, mert szeretnék megérteni, hogy működhet-e.
A kérdés nem az, hogy kié a föld
Ha a felmérés egészét nézzük, egy meglehetősen világos kép rajzolódik ki. A közösségi lakhatás iránt van érdeklődés, és ez az érdeklődés jóval szélesebb, mint azt a téma láthatósága alapján gondolnánk. A regeneratív, ökológiai célok mögött erős támogatás van. A tulajdonhoz való ragaszkodás pedig kevésbé tűnik ideológiai kérdésnek, mint amennyire elsőre gondolnánk: sokkal inkább a biztonságról és a kiszámíthatóságról szól.
Közben éppen azokban a kérdésekben a legerősebb a bizonytalanság, amelyek eldöntik, hogy egy közösségi lakhatási modell valóban működőképes lesz-e. Hogyan döntünk? Hogyan kezeljük a konfliktusokat? Milyen jogi keretek között működünk? Hogyan lehet belépni és kilépni? Mi történik a közösen létrehozott vagyonnal, ha valaki távozik?
Talán ezért is érdemes a közösségi tulajdonra nem önálló kérdésként tekinteni. A tulajdon csak az egyik része annak a rendszernek, amelyben egy közösség hosszú távon működni próbál.
A Les Pas-Sages megközelítése éppen ebből a szempontból érdekes: a tulajdonlást nem választja le a döntéshozásról, a gazdasági működésről és az emberi kapcsolatokról. Nem egyetlen kész tulajdoni receptet kínál, hanem arra ösztönöz, hogy ezeket a kérdéseket együtt gondoljuk végig.
Talán erre van most a legnagyobb szükség.
Nem arra, hogy mindenkit meggyőzzünk arról, hogy a közös tulajdon jobb, mint a magántulajdon. Hanem arra, hogy legyenek olyan működő példák, amelyek alapján mindenki maga döntheti el, milyen formában tudná elképzelni a saját életét.
Mert végül talán nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e lemondani a saját tulajdonról.
Hanem az, hogy képesek vagyunk-e úgy közösen birtokolni valamit, hogy közben egyikünk se érezze magát kiszolgáltatottnak.
És lehet, hogy a válaszadók kétharmada már most is arra vár, hogy valaki megmutassa: nem egyedül gondolkodik erről.
A felmérés 216 válaszadó bevonásával, 2026. február 20. és április 1. között készült. A minta nem reprezentatív a magyar társadalom egészére; elsősorban a közösségi, ökológiai és alternatív lakhatási formák iránt eleve érdeklődő kör véleményét tükrözi. Az eredmények ezért nem a „magyar társadalom” általános véleményét írják le, hanem azt mutatják meg, hogyan gondolkodik a témáról egy potenciálisan mozgósítható közeg.
Ha tovább gondolnád
A felmérés eredményei után most már nemcsak arról szeretnénk beszélni, hogy milyen lehet a közösségi tulajdon, hanem együtt is kipróbálnánk néhány fontos részét. A 2026-os Gyüttment Fesztiválon, a Találkozások terében egy egymásra épülő délelőtti folyamatban mutatjuk be a Les Pas-Sages szemléletét.
2026. augusztus 29., szombat – Találkozások tere
09:00–10:30 – Les Pas-Sages módszer: a közös tulajdonlás kulcsa?
Tóth Miklós és Kecskeméti János
Az előadásban azt járjuk körül, hogyan lehet közösségben tulajdont létrehozni és működtetni úgy, hogy közben az egyéni biztonság és a közösségi érdekek is érvényesüljenek. Megnézzük, milyen alternatívái lehetnek a klasszikus magántulajdonnak, hogyan kapcsolódik ehhez a finanszírozás és a döntéshozatal, és mit tanulhatunk a Les Pas-Sages több mint tízéves tapasztalatából.
10:45–12:15 – Les Pas-Sages módszer: Építsünk ökofalut! – a pénzügyi keretek megtervezése
Tóth Miklós és Kecskeméti János
Ezúttal már nemcsak beszélünk róla: egy képzeletbeli ökofalu pénzügyi kereteit kezdjük el közösen felépíteni. Mekkora közösségre van szükség? Ki és mennyit fektet be? Mekkora hitelre lehet szükség? Mi változik, ha másképp osztjuk meg a tulajdont és a kockázatot? A játékos, interaktív workshophoz nem kell pénzügyi előképzettség.
12:15–13:00 – Les Pas-Sages Magyarországon – hogyan tovább?
Tóth Miklós és Kecskeméti János
A záró részben azt nézzük meg, hogyan lehetne a Les Pas-Sages szemléletét Magyarországon is alkalmazni. Kikre, milyen tudásra és milyen első lépésekre lenne szükség egy hazai közösségi lakhatási projekt elindításához? Ha van rá érdeklődés, akár egy magyarországi Les Pas-Sages közösség vagy gyakorlati tanulócsoport körvonalazását is elkezdhetjük.
A három programelem együtt alkot egy folyamatot: először megismerjük a modellt, aztán közösen dolgozunk egy konkrét pénzügyi példán, végül pedig azt keressük, hogyan lehet mindezt a saját terveinkre és a magyarországi környezetre lefordítani. Ha komolyan érdekel a közösségi tulajdon, az ökofaluépítés vagy egy közösségi lakhatási projekt elindítása, érdemes a teljes délelőttre eljönnöd.
