Mester Attila:
A regeneratív fejlődés eszméje segít eligazodni korunk kihívásai között. Bár világszerte egyre inkább teret hódít, Magyarországon még nagyon újnak számít és leginkább a talajjal és a gazdálkodással kapcsolatban merül fel, mint olyan megközelítés, amely a talaj ökoszisztémájával törekszik együttműködésre. Ez helyes irány, de a regeneratív fejlődés sokkal több ennél: egy új paradigma, amivel önmagunkat, közösségeinket, kultúráinkat és magát a természetet szemlélhetjük.
Ez a megközelítés nem elégszik meg a „fenntarthatósággal” – azzal, hogy ne ártsunk tovább. Arra hívja az emberiséget, hogy végre megtalálja a felelős, konstruktív szerepét az élőlények tágabb közösségében, és a képességeit ne a bioszféra ellenében, hanem annak szerves részeként bontakoztassa ki. Nemcsak a természetet kizsákmányoló működésmódot haladja meg, hanem a paternalista, leereszkedő „természetvédelmet” is. Végre elhozza a modern ember számára azt a lehetőséget, hogy beleszője magát a természet élő rendszerébe és az ökoszisztéma nevében cselekedjen.
Egyúttal ez egy nagyon régi paradigma: az emberi közösségek évezredekig regeneratív módon éltek, együttműködtek a tájjal. A regeneráció mégsem a múlt visszaállítása, hanem az, hogy a jelen tudásával, problémáival és adottságaival „természetazonos” válaszokat adjunk – egyénileg és közösségileg. Azt keressük, mi szolgálja az életet: bennünk, a közösségünkben és a tágabb ökoszisztémánkban.
Pabló:
Számomra a valódi közösség a Gömöri fenntartható fejlődés műhelyben vált üggyé, Gyulai Iván vezetésével: ott értettem meg, hogy a közösségalkotás lehet a kulcs a társadalmi fenntarthatóság felé.
2000 és 2008 között a Bodrogközben, Dr. Molnár Géza Tisza-kutató vezetésével egy vízvisszatartásra alapozott tájgazdálkodási programon dolgoztunk – ma ezt neveznénk regeneratívnak. Közel egy évtized kemény munka után a tapasztalat az lett, hogy minden a szereplők tudatosságán múlik: a polgármesterekén, a gazdákén, a vállalkozókén, a kormánytisztviselőkén – és bizony a programot kidolgozókén, azaz a saját tudatosságunkon. Tudatosság nélkül a legjobb regeneratív program is szép álom marad.
Ebből jött a nagy kérdés: hogyan lehet a mai ember tudatossági szintjén, a mai fenntarthatatlan gazdasági és társadalmi struktúrák között mégis természettel együttműködő, azaz életet támogató életet élni?
A tudatosságot ugyanis nem lehet tartósan emelni, ha a szociális struktúrák nem támogatják – a jelenlegi rendszer pedig mindent megtesz azért, hogy az egyént strukturális rabságban tartsa. Ezért lehet kulcs a valódi közösség: olyan szociális közeget hoz létre, ami az egyén jobbító törekvéseit nem gyengíti, hanem megerősíti, sőt megsokszorozza. A szoros emberi kapcsolatokra való törekvés fejlődésre készteti az egyént, a közösség pedig az együttműködés rendszereit az aktuális tudatossági szinthez fejleszti – így jön létre egy új együttműködési mintázat, és így válik tartóssá az egyén tudatfejlődése.
