Kőrösi Kitty: Kötődő nevelés, hordozás

Időpont:
augusztus 22., csütörtök
16:00 - 18:00

Helyszín:
Árnyas liget – előadó


Kőrösi Kitty, perinatális tanácsadó , dúla,  babahordozási tanácsadó vagyok.
Szülés/születés körüli témákkal foglalkozom, egészen a párkapcsolat és családtervezéstől a várandósságon át a szülésre való felkészülésig. A nőket érintő lelki folyamatokban dúlaként vagyok jelen ,akár a vajúdást, akár az új élethelyzetet kell támogatni. Babahordozási tanácsadóként a kisgyermekkori fejlődés támogatása terén tudok segítséget nyújtani.

Facebook oldalam: https://www.facebook.com/perinatalistanacsado/

A fesztiválon több helyszínen is megtaláltok!
A kötődő nevelésről 
(A fesztivál egyik szervezője tollából)

“Én bizony kötődő neveléssel foglalkozom majd a gyermekemmel” – gondoltam, talán már akkor, mikor ő még nemhogy a világon, de még a pocakomban sem volt. Azt hiszem, először még akkor akadtam bele a témába, mikor önismerettel foglalkoztam. Akkoriban olvastam arról a kötődéselméleti vizsgálatról, amely alapján egy éves babákról állapítható meg, milyen minőségben kötődnek az anyjukhoz (vagy elsődleges gondozójukhoz). Minőségben tehát, kötődés ugyanis mindenképp létrejön, csak az nem mindegy, milyen. 

A vizsgálat során azt figyelték meg, hogyan reagálnak a babák arra, ha anyjuk kimegy a szobából, de még izgalmasabb az, hogyan reagálnak akkor, ha visszajön. A biztonságosan kötődő gyerekek el mernek távolodni anyjuktól, felfedező útra indulnak, idegenhez is közelednek, ha valamitől megijednek, vagy fájdalom éri őket, akkor anyjukhoz menekülnek, aki meg tudja őket nyugtatni. Ha az anyjuk elmegy, vérmérséklettől függően több módon is reagálhatnak, egy idő után nyugtalanok lesznek, keresik, a visszatérő anyjukat örömmel fogadják. A bizonytalanul kötődésnek több fajtája is van, lehet elkerülő, vagy ambivalens, és a legritkább a dezorganizált – többnyire bántalmazott gyerekeknél fordul elő. 

No, miután olvastam erről, persze el is döntöttem, hogy a leendő gyermekemnek – a testiek mellett – minden lelki törődést meg akarok adni, tehát biztonságos kötődést szeretnék. 

De azt hiszem, ebben semmi extra nincs, a legtöbb anya – és apa! – így van ezzel. Ki ne akarna boldog gyereket nevelni? Mindent megadni neki, hogy kiegyensúlyozott, sikeres felnőtt legyen? És hányan vannak, vagyunk, akik azt gondolják, tehettem volna ezért többet is, vagy tehettem volna néha kicsit másként ..? És ha így gondoljuk vajon igazunk van, vagy csak szigorúak vagyunk magunkkal …? 

Nagyon röviden: a kötődő nevelés lényegében a biztonságos kötődés kialakulását igyekszik elérni. Egy olyan gyermeknevelési irányzat, amelynek célja, hogy a gyerek és a szülő között stabil és mély érzelmi kötődés alakuljon ki. Ehhez az kell, hogy folyamatosan kielégítsük a kisbaba figyelem-, és szeretetigényét. Aki így nő fel, magabiztosabb lesz, persze sikeresebb, így tehát boldogabb. A kötődő nevelés eszközei között szerepel az igény szerinti szoptatás, a hordozás, az együtt alvás, és a válaszkész nevelés. 

A kisfiam most két éves. És vele kapcsolatban is tapasztalom, hogy más az elképzelés, a vágy, hogy mit szeretnék tenni, milyen szeretnék lenni, és más, amit ebből meg is tudok valósítani. Igény szerint szoptattam, de nem tudtam sokáig. Az elején nem is volt problémamentes, és később sem volt elég a tejem, ki kellett egészíteni. És hiába tudom, hogy én mindent megtettem, mégis sajnálom valahol, hogy így alakult. Hordoztam, ez igaz, de azt kifejezetten élveztem. Merthogy ismerek olyat, aki ezt nem tette – most mindegy is, milyen okból, például, mert hármasikrei vannak, és őket azért elég nehéz -, és őszintén nem gondolom, hogy csupán ettől ne kötődnének biztonságosan a gyerekei. Együttalvás – háááát, az első pár hétben igen. De én akkor nem aludtam, nem mertem mélyen elaludni, mert attól féltem, leesik, vagy ráfekszem, és összenyomom. Ez eleinte megy, mert amúgy is más fordulatszámon pörögsz, de eljön az idő, hogy már túl fáradt vagy – na, onnantól tényleg nem mertem vele aludni. Én világéletemben mélyen aludtam, konkrétan ágyút lehet sütni mellettem, nem voltam benne egészen biztos, hogy érzékelném-e, ha bajban van. Persze, az anyai ösztönök. Amik azért más téren nem hagytak cserben, de ezt mégsem mertem. Most, hogy nagyobb, már nem félek ettől, és néha át is kéredzkedik a mi ágyunkba. Imádok vele aludni, ez tény. De az is, hogy igazán pihentetően továbbra is egyedül tudok csak aludni. 

Válaszkész nevelés. Ennek lényege, hogy nem egy merev szabályrendszert követünk, hanem figyelünk a gyerekre, és az ő konkrét, egyéni igényeire. És mindig, minden percben. Meg akarjuk ismerni a saját kis egyéniségét, és annak kibontakozásában segíteni. Ennek is persze több összetevője van, és néhányat az eddig elmondottakból is tartalmaz. Az egyik ilyen a nem hagyjuk sírni-elv. Hmm. Hát, bevallom őszintén, nálunk ez előfordul. Például altatásnál. Nem sokáig, legfeljebb 5 percig hagyom, miután már többedjére sem sikerül a karomban ringatástól az ágyába letenni. Ugyanis ilyenkor úgy érzékelem, hogy egy bizonyos idő után már nem segítség neki, ha ott vagyok. És mert vannak nekem is határaim, és ha én le vagyok merülve, miből adjak neki? Többnyire amúgy tényleg elalszik pár percen belül (ha nem, akkor visszamegyek, és tovább ringatom), nekem meg ilyenkor marad a bűntudat … 

Aztán az is sírni hagyás talán (?) – ez mostanában, az úgynevezett dackorszakban jellemző – amikor nem kaphat meg valamit, amit szeretne (például még egy csokikockát, vagy nem veheti el a másik kezéből a játékot, vagy valami veszélyeset nem foghat meg), és erre heves sírással reagál. Csak megvigasztalni tudom, de egy darabig akkor is sír … 

Szóval vajon sikerült biztonságos kötődést kialakítanom kettőnk között? Ha a fenti kísérletre gondolok, hogy a jelenlétemben bátran elindul felfedezni a világot, és ha megijed, vagy fáj valami, akkor hozzám jön vigaszért, és elég gyorsan jobban is lesz, akkor megnyugszom. Aztán mégis vannak apróságok, pl. ha egy bizonyos időre elmegyek, és aztán megérkezem, nem mindig szalad hozzám, inkább kicsit úgy reagál, mintha mindegy lenne neki, ott vagyok-e. Igaz, hogy ilyenkor az apjával, vagy nagyszülőkkel van, tehát biztonságos környezetben.  A múltkor viszont két napig távol voltunk egymástól, és röpült is a karjaimba, mikor végre találkoztunk. 

De mindemellett történtek esetek, amikor egyáltalán nem úgy reagáltam, ahogy azt még évekkel ezelőtt eldöntöttem. Vannak dolgok, amiket szívesen újracsinálnék. Olyan is van, hogy miközben cselekszem valahogy, ami szerintem nem jó, közben tudom, hogy most nem jól reagálok, és mégsem tudok másként. Valami erős érzelem miatt nem bírok kijönni a mintáimból. És sokszor eszembe jut, vajon milyen sebeket ejthettem rajta máris. Konkrétan többször is gondoltam már szomorúan, hogy nem vagyok számára elég jó anya. Sőt, néha a bűntudat meglététől is bűntudatom van, mert tudom, hogy neki az sem jó, ha nem kiegyensúlyozott az anyja. Szóval ez baromira nem könnyű. Észrevenni, hogy a sok önismereti tréning ellenére, néha mégis pont úgy viselkedek, amit magammal hozok a saját gyerekkoromból, és változtatni akartam (akarok) rajta. Bárcsak többre lennék képes, többet adhatnék neki, de az van, hogy sokszor elérem a határaim, és egyszerűen nincs tovább miből. Marad az érzés, hogy hiába hittem sziklaszilárdan, hogy ebben képes leszek, mégsem tudok tökéletes lenni. Még úgy sem, hogy elméletben sokszor tudom, hogyan kéne … 

Vajon mindezzel egyedül vagyok? A többiek jobban csinálják? Vagy más szülő is érez, gondol hasonlókat? Milyen jó lenne, jó lehet, találkozni egy körben, és megosztani a félelmeinket, bizonytalanságunkat, tapasztalatainkat. Kicsit kapcsolódni ebben egymáshoz, mint szülőkhöz, őszintén beszélni, megnyílni, támogatást adni, és kapni, és mindezzel felvértezve tovább fejleszteni a gyermekemmel való kapcsolatomat. 

És azt hiszem, erre pont jó hely lesz a fesztivál Gyerek-család terében a kötődő nevelésről szóló program. Már csak azért is, mert önmagában a fesztivál hangulata eleve lazábbá, nyitottabbá tesz – tapasztalatom szerint – mindenkit, eleve könnyebb ott kapcsolódni idegen emberekhez is, hiszen amúgy is, itt is, nagyjából közösek a mozgatórugóink, az értékeink, a világlátásunk: jobbítani, tanulni, kapcsolódni. 

Szóval gyertek, többi szülők, ti is, a Gyerek-család térbe csütörtök délután – megosztani. 🙂